Interjú

« Vissza

„Az egész életemet a könyvek világában töltöm”

Tóth Lívia | 2017.10.26.

„Az egész életemet a könyvek világában töltöm”

Dr. Csáky Sörös Piroska, az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék nyugalmazott tanára nemrégiben vette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.

A tanárnő korábban is rangos elismerésekben részesült, a többi közt Szenteleky-díjas és a magyar kultúra lovagja cím viselője.

Csáky Sörös Piroska nagy családban nőtt fel, Óbecsén szerb gimnáziumba járt, mert nem volt más lehetősége, majd francia—magyar szakot végzett Újvidéken, a kétéves Tanárképző Főiskolán. Az 1959-ben induló Magyar Tanszék kezdő generációjának volt a diákja, és ez az intézmény lett nemcsak az első, de egyúttal az utolsó munkahelye is. Budapesten bölcsészdoktori képesítést szerzett, Újvidéken az irodalomtudományok terén védte meg doktori értekezését.

* Milyen volt a hangulat az újonnan megnyitott Magyar Tanszéken? Érezték-e a hallgatók, hogy egy fontos korszak kezdetén állnak?

— 1959 őszén Vajdaság más-más városaiból jöttek a hallgatók az újvidéki Magyar Tanszékre, ötvenen felül iratkoztunk be az első évre. Akkor még nem voltunk tudatában annak, hogy egy nagyon ígéretes, lelkes közösség tagjai vagyunk. Csak évek múlva derült ki, hogy írók, kiváló pedagógusok, újságírók kerültek ki az évfolyamról. Együtt indultunk Bányai Jánossal, Gerold Lászlóval, Utasi Csabával, Gion Nándorral... Újvidék sokunk számára nagyvárosnak számított. A felnőtté válás küszöbén tele voltunk tenni akarással, nem mondom, hogy meg akartuk váltani a világot, de mindenképp valami mást, valami újat akartunk teremteni. Nagyon összetartó évfolyam voltunk. A későbbi években sokan bekapcsolódtak az Ifjúsági Tribün munkájába, és a 60’-as évek elején indult útjára a Symposion-nemzedék is, melynek tagjai nagyrészt a tanszék diákjai voltak.

* Gondolt-e arra, hogy a Magyar Tanszék lesz az első és egyúttal az utolsó munkahelye is? Soha nem érezte, hogy váltani kellene?

— Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akik szerették a munkájukat. Noha valóban azt hittem, amikor 1960. január 1-jétől elvállaltam a tanszék könyvtárának rendezését, gondozását, és az állomány használatát is megszerveztem, hogy majd diplomázás után esetleg más munkahelyet keresek. Nem így történt... Nagyon szerettem a fiatalokkal dolgozni. Könyvtárosként tanítottam is: önálló kutatásra serkentettem a diákokat, megmutatva, hogy a tudás mindenkié. Hiszen minden kérdésre megtalálhatják a választ a könyvekben, ha tudják, hol és hogyan keressék. Persze, az sem mellékes, tudnak-e bánni a meglelt információkkal. Ehhez már önálló gondolkozás, értékítélet szükséges, melyet maguknak kell kialakítaniuk a tanárok irányításával. A tanszék tízéves jubileumán döbbentem rá, hogy az ideiglenesnek induló munka a hivatásom lett. Több ízben hívtak más munkahelyre, de némi töprengés után mégis maradtam. Úgy éreztem, ez az én világom, hiszen én teremtettem meg. Hozzám nőtt a könyvállomány és természetesen az egyetemisták is. Mivel sokáig nem volt katalógusunk, fejből tudtam, melyik könyv hol áll, egy-egy tanulmánykötetben kikről írtak. Az egész életemet a könyvek világában töltöttem, és töltöm mindmáig... Erről tanúskodnak a megjelentetett köteteim is. A tizenöt évi könyvtárosi munkát az oktatói tevékenység váltotta fel, de a szakmától nem távolodtam el, könyvtártudományt tanítottam 1975-től egészen nyugdíjba vonulásomig, 2004-ig. Én mind a negyvenöt szolgálati évemet az újvidéki egyetem Magyar Tanszékén töltöttem, habár némelyek szerint minden tíz évben változtatni kellene a munkakört, hogy bizonyítsuk, mást is tudunk csinálni. Én azt hiszem, hogy az ember akkor is kiteljesedhet, ha nem így tesz, hiszen a kreativitásától függ, változatossá tudja-e tenni azt, amit csinál. Mert aki azt gondolja, hogy a könyvtáros csak kiszolgálja az olvasó igényeit, az vagy nem találkozott olyan könyvtárossal, aki hivatásszerűen végezte a munkáját, vagy nem volt igénye elmélyülni a kutatásban, legfeljebb csak szórakozásból olvasott.

* Hogyan lehetett a fiatalokkal megszerettetni a könyvtárszak tantárgyait? Nem tartották túl unalmasnak vagy száraznak?

— Meglepő, de a diákjaim legnagyobb része nem érezte unalmasnak a könyvtárszak tárgyait. Az olvasószolgálatot meg külön élvezték, mert nemcsak elméletet tanítottam, hanem a gyakorlatban is megismertettem velük, hogyan folyik a munka. Az elméleti tudás, az olvasás pszichológiája, az olvasói típusok megismerése lényeges, viszont a gyakorlatban helyzeteket kell megoldani, gyorsan kell dönteni, mit ajánljunk, hogy ne riasszuk el az olvasót, hanem bizalmat keltsünk benne a könyvek és a könyvtáros iránt. Nagyon fontos, hogy csak az legyen könyvtáros, aki szeret másoknak segíteni. Ezt év elején mindig meg is mondtam a jelentkező diákjaimnak, és megengedtem, hogy az első két hét után döntsék el, maradnak-e, vagy másik szakot választanak.

* Azt hiszem, a szép korúak között kevesen mondhatják el magukról, hogy rendszeresen frissülő Facebook-profiljuk van. Ön tehát nem veti meg a modern technika vívmányait. Hogyan látja, milyen a mai számítógépes, okostelefonos generációk viszonya a könyvekhez?

— Modern korban élünk, el kell fogadni, hogy sok minden megváltozott körülöttünk, így az olvasói szokások is. Amikor megjelentek az első számítógépek, tanfolyamra jártam, igyekeztem megismerni az előnyeit, illetve kamatoztatni ezt a tudást a hallgatóim körében. Főleg az ismeretek, az új információk keresésében lehet nagy segítségünkre a technika. Persze nem szabad csak arra támaszkodni, amit az interneten olvasunk, ellenőrizni kell az adatokat még legalább két (írott) forrásból. Ami az olvasást illeti, szerintem nem kellene még megkongatni a vészharangot. Talán azon lenne jó változtatni, hogy mit olvastassunk a gyerekekkel, a fiatalokkal. A mai generációk türelmetlenek, mindent gyorsan szeretnének megtudni, ezért az anyanyelvet oktató tanár feladata, hogy megértesse velük, a leíró részek is fontosak, nem csak a cselekmény. A kötelező házi olvasmányok helyett inkább azt kellene lehetővé tenni, hogy jól összeállított ajánlott könyvek jegyzékéből választhassanak maguknak olvasnivalót.

* A kutatást nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba. Legújabb könyve, a hatvanéves Forum Könyvkiadó kiadványainak adattára nyomdában van, és a Szent Erzsébet-ábrázolások feltérképezését is folytatni szeretné. Miért éppen Szent Erzsébet került az érdeklődése középpontjába?

— Szent Erzsébettel régóta foglalkozom. Ő a legnépszerűbb Árpád-házi női szentünk. 2007-ben zárult a Szent Erzsébet-év, és akkor kezdtem el „gyűjteni” a vajdasági templomokban fellelhető Szent Erzsébet-ábrázolásokat (festmények, szobrok, festett üvegablakok). Meg is jelent a könyvem 2008-ban, és alig néhány hónap alatt elfogyott. Időközben kiderült, hogy nem sikerült minden templomból összegyűjtenem a képanyagot, sőt, azóta már majdnem megkétszereződött az az adatmennyiség, amely a könyvemben található. És az is lehet, hogy még mindig lappang valahol egy számomra ismeretlen ábrázolás. Érdemes elgondolkodni, hogyan lehetne ismét kiadni…

* Miért tartja fontosnak, hogy aktívan részt vegyen az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ munkájában?

— A nyugdíjba vonulás nagy változást hozott az életembe. Attól féltem, hogy nem tudok majd mit kezdeni magammal munka nélkül. Az élet megoldotta: betegség, betegápolás, egyedüllét... A megpróbáltatások után a család segítségével sikerült talpra állnom. Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központba 2008-ban kezdtem járni, amikor egyedül maradtam. Eleinte csak kimentem meghallgatni egy-egy előadást, majd hamarosan elnökségi tag lettem. Akkor jöttem rá, hogy milyen sok magányos, idős ember vágyik arra, hogy eljárjon valahova, akár szórakozni, akár csak azért, hogy ne legyen odahaza egyedül. Hasznosnak tartom a szép korúak bekapcsolását a közösségi munkába. Foglalkoztatni kell őket, hogy hasznosnak érezzék magukat akkor is, ha már nincs családjuk. Jó példa erre a Mimóza kézimunkacsoport, ahol korhatár nélkül tevékenykedünk. Számos kreatív munka kerül ki a kezünk közül, kiállításokat szervezünk, és a szélesebb közönségnek is igyekszünk bemutatni, mire vagyunk képesek.


Szabó Attila felvétele